Alapjaiban véve a Schrödinger macskája egyszerű ütésvivős játék, tehát a játékosok kártyákat játszanak ki a kezükből, a hívott színben, és aki a legnagyobb értékűt játszotta ki, az viszi az ütést. Igen ám, csakhogy a kezünkben tartott kártyáknak csak az értéke meghatározott, a színük nem. Ha úgy tetszik, ez egyfajta kvantumbizonytalanság. A kezemben tartott 3-ast kijátszhatom kék, zöld, sárga vagy piros hármasként. Tehát ha kijátszva a kártyát azt mondom, ez egy zöld hármas, onnantól fogva az bizony egy zöld hármas.
Ilyenkor a kísérleti táblára fel kell raknom egy jelölőmet a zöld hármasra, jelezvén, hogy az már senkinél sem lehet, hiszen épp az imént játszottam ki. Ugyanakkor azt is megállapíthatom, hogy nincs zöld kártya a kezemben, ezt is jelölöm, és ettől fogva igaz.
Azért nem árt vigyázni, mert ha teszem azt a forduló végén a kutatástáblán az látszik, hogy a kék, sárga és piros hármasokat már kijátszották mások, nálam pedig nincs már zöld, a kezemben mégis egyetlen hármas árválkodik – az ugye csak zöld lehet, de nem lehet zöld, mivel nincs zöldem –: ez bizony paradoxon! Márpedig a paradoxonokat jobb elkerülni, mivel komoly pontveszteségeket okoznak.
Ha ennyi őrület nem lenne elég, a játékosoknak minden forduló elején meg kell tippelniük, hány ütést fognak elvinni. Elvégre egy kísérletben vesznek részt, valami hipotézisre szükségük lesz. A helyes tippért bónusz jár, méghozzá a kutatástáblán egymás mellé elhelyezett jelzők után. Ez tehát azt is jelenti, hogy egy macskakártya színének meghatározásakor nem csak a kártyakijátszás lesz az érdekes, hanem a bónuszpontokra is gondolni kell.
